Senki sem tudta mi ez, vagy azt, hogy honnan ered, de ölte az embereket kíméletlenül. Ölte, hogy aztán élőhalottként feltámassza őket és az élőkre támadjanak. Az emberiség hamar elesett, csak pár élő maradt. Ők elbújtak egy titkos bunkerben, vagy harcoltak kint az életükért. Én egyiket sem tettem. Csak menekültem, ki a főiskolából, ki a városból. Első gondolatom a szüleim voltak és Dylan.
A házunkhoz érve megijedtem, mivel a bejárati ajtó tárva nyitva és a környéket ellepték az agyatlanok. Amint kiszálltam a kocsiból üldözőbe vettek. Remegtem a félelemtől, de bemenekültem a házba. Az ajtót bezártam és elbarikádoztam. Szerencsém, hogy nem valami gyorsak. Amikor sikerült egy kicsit biztonságossá tennem a házunk bejáratát, körbe néztem. Ismeretlen halottak feküdtek a konyhánk padlóján, a fejüket átdöfték vagy átlőtték vagy valami hasonló. Fentről mocorgást hallottam, elővettem egy kést és felosontam. A szobám ajtaja volt csak nyitva, a zaj is onnan jött. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom görcsbe rándult. Beléptem...
Az alak háttal állt nekem és nem csinált semmit, egyszerűen csak állt az ablaknál és bambult kifelé. A ruhája csupa vér. Soha életemben nem öltem meg senkit, rá sem támadtam... hogy kéne most ezt elintéznem?
Óvatosan a háta mögé osontam, de meghallotta a lépteimet. Felhördült és megfordult. A félelem ledermesztett. Mozdulni nem bírtam addig, amíg rám nem vetette magát. Igyekeztem letolni magamról, de túl gyenge vagyok ehhez. Segítségért kiáltottam, de a környéken nincs más, csak az agyatlanok. Azt hittem végem van. Azt hittem ezek az utolsó perceim, de próbáltam elérni a késemet, amit elejtettem, viszont túl messze volt. Éreztem, hogy nem sokáig bírom, ezért tettem amit tudtam. Az ujjaimmal kiszúrtam a szemét, de nem értem el vele semmit. Az állkapcsa folyamatosan csattogott a nyakam mellett. Nem hittem, hogy túl élem.
Aztán valaki leszedte rólam és fejbe lőtte. Felsegített és akkor láttam meg ,hogy ki ő. Sírva borultam a karjaiba, miközben remegtem. Remegtem a félelemtől és az örömtől.
- Csss... nyugi. Itt vagyok. Most már itt vagyok. - simogatta a fejemet és folyamatosan nyugtatgatott.
- Azt hittem, már soha többé nem látlak! - zokogtam. - Azt hittem meghalok!
- Vigyázok rád. Nem hagyom hogy bajod essen. - mondta nyugodtan, mintha mi sem történt volna.
- A szüleim hol vannak? -kérdeztem, bár féltem a választól.
- A másik szobában...- mondta, mire azonnal elindultam felé.- de Hanga... későn értem ide... Sajnálom. - mondta lehajtott fejjel.
- Ne...- először fel sem fogtam - NE!!-kiáltottam, mire a sírás még jobban kitört belőlem. Felálltam és elindultam a szüleim szobája felé, de Dylan megállított.
- Nem mehetsz. - állt elém határozottan és komor arccal. A szemeibe könnyek szöktek. Nem csak az igazi, de a nevelő szüleit is elvesztette. A fájdalom, amit akkor mindketten átéltünk leírhatatlan.
- Dylan ők a szüleim! - kiabáltam rá, de nem tántorodott el. Majd neki mentem, de természetesen sokkal erősebb volt nálam és megállított.
- Ők az én szüleim is voltak! De mire ide értem már nem ők voltak azok! Rájuk törték a házat azok a.... akármik! Megharapták őket Hanga!.. hidd el, hogy jobb ha nem látod őket így. - ölelt át szorosan és habár nem zokogott, tudtam, hogy azért ölelt meg, hogy ne lássam ahogy a könnyei kiszöknek.
A testem elgyengült. Dylannal együtt az ajtót támasztva ültünk le. Egész éjjel sírtam és sírtam. Hajnalban tudtam csak megnyugodni és lehunyni a szememet egy órára, miközben Dylan egy percre sem hagyott magamra.
