Prológus

"Mindig mellettem voltál. Most már ezt nem várhatom el. Csak hagyd, hogy én legyek melletted. Felnőttünk és ez már nem olyan világ, mint régen volt. Védelemre van szükséged. ÉN megtudlak védeni. Más nem."

Halkan osontam mögé, s figyeltem. Nem sejtett semmit, továbbra is szorgalmasan tanult. Hiába, ha ő egyszer elkezdi, órákig nem tudja abba hagyni. Ő már csak ilyen. A szülei így nevelték, addig míg meg nem haltak. 

Az álmaim mostanság róla szólnak. Pontosabban róla, és a gyerekkorunkról. Mintha csak nosztalgiáznék az álmaimban. 

2 évvel idősebb vagyok tőle. Ezt mindig is szívesen dörgöltem az orra alá, mire ő megsértődött. Hisztis kisfiú volt, ezért sokan nem is kedvelték általános iskolában. Mindig én védtem meg, hisz a korkülönbség ellenére ő volt a legjobb barátom. Nem éreztem, hogy ez ciki lenne, bár sok barátom szerint az volt. 

Aztán ő is áldozatul esett a kamaszkornak. A szülei akkortájt haltak meg autóbalesetben. Segítettük mindenben amennyire csak tudtuk, de ritkán fogadta el a kéznyújtást. Majdhogynem egyedül tette túl magát ezen a traumán és onnantól kezdve egyre többet edzett és tanult. Azt hiszem még így is meg akart felelni a szüleinek. A szüleim fogadták örökbe.

Még ezelőtt a tragédia előtt, az általános iskolai ballagásom napján odajött hozzám és a barátaimhoz. Szerelmet vallott. Én pedig kinevettem, a többiekkel együtt. 14 évesen nem tudtam volna elképzelni egy 12 évest barátomként, ráadásul úgy néztem rá, mint az öcsémre. Az idősebb fiúk tetszettek. A 17-18 évesek.

Miután odaköltözött hozzánk bocsánatot kértem az akkori viselkedésemért, eleinte nem érdekelte, végül megbocsájtott és ismét a legjobb barátok lettünk. Elfelejtette azt a gyerekkori szerelmet és úgy tekintett azután rám, mintha a nővére lennék. 

2 évvel később ugyanabba a középiskolába iratkozott be, ahova én jártam. Hamar népszerű lett a lányok körében a szőkés-barna hajával, tengerkék szemével és izmos testével. 2 havonta mindig más lánnyal állított haza. A szüleimmel csak mosolyogtunk rajta, hagytuk, had élvezze ki a fiatal korát. 

18 éves korára már rég eldöntötte, hogyan tovább. Csajozott ugyanúgy, edzett még többet, de a tanulást sosem hanyagolta el. A végén már mindig ő korrepetált engem, ha valamit nem értettem. Ennek meg is lett az eredménye, felvették az orvosi egyetemre. Én elbújhattam mellette a tanárképző főiskolával, de nem bántam. Élveztem a beszámolóit az egyetemről, az ottani barátairól, az újonnan szerzett tapasztalatairól.  A szüleim büszkék voltak rá, és én is. 

Önálló, magabiztos férfi lett belőle.